Hogy az univerzum, a ma ismert világ valójában hogyan is keletkezett, arról legendák is csak csekély számban maradtak fent, azok közül is sok feledésbe merült már az évek során. A ma Akhrem földjein élő emberek számára legfeljebb néhány rom mesélhet a legelső nagy birodalmak korszakáról, amikor még az elfek voltak a földek és tengerek urai. Hosszú életű, hegyes fülü, kecses lények voltak, akiknek elképelhetetlenül nagy varázserejük volt. A bolygók őrzői voltak ők, akik állandó harcban álltak másik fajokkal, démonokkal, ártó szellemekkel, de legfőképp a succubusokkal, kik ellen a harc a fizikai testük hiánya miatt volt nehéz: élősködőkként állandóan megszállták vagy az elfeket, vagy a náluk még gyengébb fajokat, az embereket vagy állatokat, s olyan jól tudtak rejtőzködni, hogy sokszor a legképzettebb elf harcos sem volt képes rájuk lelni. Ráadásul olyan negatív érzésekből, vágyakból nyerték erejüket, mellyekkel minden élőlény rendelkezett. Az elf uralkodók mindenesetre nem adták fel a harcot ellenük, nem akarták Akhrem bolygóját is átadni a succubusoknak, ám bármennyire is voltak kitartóak, a succubusok alattomos és ravasz cseleik ellen nem volt esélyük: kénytelenek voltak beismerni, hogy ismét vereséget szenvedtek. Különböző fajokkal rendelkeztek az elfek: erdei, víz, kő, sivatagi, nap, hold és sötét elfek, s habár teljes egyetértés soha nem állt fent közöttük, Akhrem elhagyása kapcsán igen egyöntetű döntés született. Mielőtt azonban egy másik bolygóra utaztak volna, az embereket felruházták saját képességeit gyengített verziójával, hogy ha alkalmasak és képesek is rá, akkor ők harcoljanak majd tovább a bolygójuk érdekében. Az egyik hold elf azonban annyira szerette Akhremet, hogy a többi elf tudta nélkül egy ajándékot hagyott az embereknek: mélyen a föld alá elrejtett egy holdkristályt, amelyet ha a megfelelő képességgel rendelkező ember megtalál, akkor őt, vagy utódját visszahívhatja Akhrem partjaira, ő pedig segíteni fog a gonosz ellen. Ezt követően pedig az igen csekély számokkal rendelkező elf nép eltűnt Akhremről, s azóta sem tudni, hol leltek új otthonra. A succubusok pedig követték őket, egyedül egy valaki maradt hátra Akhremben, hogy szemmel tartsa a bolygó eseményeit, és ha eljön a megfelelő idő, átvegye a teljes uralmat felette.

Ezek a történetek közül azonban csak egy nagyon leegyszerűsített, megkopott verzió maradt fent az emberek tudatában, amely szerint a kezdetek kezdetén a végtelen sötétségben nem létezett más, csak az azúrkék színű hold, mely fényével próbálta elűzni az éj álnok lényeit. A föld védelmezője volt Ő, a Hold Őrzője, vagy egyszerűen az Őrző, ki több száz, ezer évig küzdött egyedül, míg nem érezte azt, hogy egyedül ő már túl fáradt, túl kevés, s ezért segítségre van szüksége. A világűrben több bolygó és hold is létezett, mint amennyit megszámlálni tudott volna, hozzá hasonló halhatatlan teremétményekkel, kik a világűr rendjét próbálták megőrzni. S az a bolygó, ami az azúrkék holdhoz tartozott a ma már csak Akhremként ismert bolygó volt. Egészen addig lakatlan és kopár volt, míg az Őrző meg nem töltötte azt a legkülönfélébb természeti csodákkal, amelyeket csak elképzelni tudott: patakokkal, tengerrel, hegyekkel és füves pusztákkal, majd élőlényeket hozott létre, hogy azok élettel telivé tehessék a világot. Végül utolsóként teremtette meg az embert, saját képmására formálva őket. Közöttük voltak egyszerű halandók, ám olyanok is, akiket különleges képességekkel ruházott fel, hogy ha majd eljön az ideje, ők legyenek azok, akik a nevében védelmezik otthonukat, Akhremet: egy fiát megáldotta a négy őselem, a víz, a tűz, a föld és a szél irányításának képességével; egy leányát megáldotta a spirituális világgal való kapcsolatba lépés képességével, aki ezáltal képessé válhatott üzeneteket küldeni neki; egy fiát megáldotta emberfeletti fizikai képességekkel; egy leányát megáldotta olyan intelligenciával, mellyel más nem rendelkezett; egy leányát és fiát megáldotta a sötétben való meglapulás képességével; egy fiát megáldotta olyan ravaszsággal és a fortélyokra való fogékonysággal, mellyel más nem rendelkezett; egy fiát megáldotta a mágiátlanság képességével, mely azt jelentette, hogy ő immunis volt a mágiára, a mágikus halálmódokra; egy leányát pedig megáldotta varázserővel, és felruházta annak tudásával, hogy hogyan alkothat sellőket és vámpírokat is.

Ezen képességeket öröklődővé tette, hogy a földön gyarapodjanak azok, akik különböző módokon képesek harcba szállni a gonosz ellen, mely állandóan lesben áll. S bizony, miközben az Őrző el volt foglalva az emberek létrehozásával, beköszöntött az éj, és az egyik lény észrevétlenül fúrta be magát a föld legmélyére, hogy amikor eljön a megfelelő idő és személy, átvehesse az uralmat az Őrző által oly féltve védett bolygó ellen. 

Ahogy teltek az évek, az emberek elkezdtek szaporodni, a képességek terjedtek, majd fokozaton elkezdtek egyre nagyobb és nagyobb csoportokba tömörülni, mígnem azok klánokká nem váltak. Az egyszerű halandók öntudatlanul csoportosultak a legerősebbek köré, így azok az emberek, akik örökölték az Őrző képességeit, váltak a legnagyobb klánvezérekké. Ahogy azonban az ember egyre okosabbá és tudatosabbá vált, azzal egy időben megjelent a hét fő bűn is, melyet a földben rejtőző lény szivárogtatott az emberi szívbe fokozatosan. Megjelent hát az erőszak, a gyilkosságok, a más tulajdona iránti irigység, a nagyravágyás, mely végül ahhoz vezetett, hogy a klánok háborúzni kezdtek egymással. Akkoriban nem volt meglepő, hogy klánok tűntek el, olvadtak be egy másikba egyik napról a másikra, mint ahogy az sem, hogy új klánok jelentek meg, hogy aztán rövid életűket követően ismét egy erősebb klán kebelezze be őket. Így volt ez az ő idején is. 

Morgana is egyik tagja volt azoknak a klánoknak, melyek méretükből adódóan állandó veszélyeztettségben éltek nagyobb, erősebb szomszédaik miatt. A lány talán 19 éves lehetett, amikor az egyik csatából édesapja, a klánvezér nem tért többet haza, ő pedig azon kapta magát, hogy klánja vezetésének és életbentartásának súlya nehezedik vállára. Fiatal volt még és tapasztalatatlan, ráadásul nő is, akiket akkoriban nem igen tisztelt senki, kivételt képezve azok a női vezetők, kik különleges képességeik révén rászolgáltak az emberek tiszteletére és félelmére. Természetesen a klánja, a Tövis klán más volt, őket nem érdekelte Morgananak a neme, s a kapitányok és klánjuknak idősebb tagja igyekeztek ifjú vezérüket bölcs tanácsokkal ellátni, ám ez nem jelentette azt, hogy a környező klánok ne vetettek volna szemet rájuk emiatt. Úgy gondolták, hogy Morgana apja halálával a Tövis klán már többé nem volt olyan szúrós, ők pedig végre bekebelezhetik őket is. 

Morgana gyors esze és rátermettsége sokakat meglepett, s az első egy év után belejött a klánnak a vezetésébe, s habár nem nyerte meg az összes csatát, az elkerülhetetlennek tűnő véget sikerült újra és újra elhalasztania. Szerelme, Lucian nagy segítségére volt ebben, nélküle képtelen lett volna ilyen messze jutni. Három évvel később azonban, amikor a fiatal nő 22 éves lett, egy olyan hadvezérrel kerültek szembe, aki ellen semmi esélyük nem volt. Csatát veszítettek csatáról, harcosaik mind elhullottak a csatamezőn, míg alig voltak már csak páran harcképesek. Morgana egyre jobban kétségbeesett. Megígérte népének, hogy megvédi őket, klánvezérként ez volt a feladata, amit akár élete árán is véghez kellett vinnie, ezúttal azonban nem látott fényt az alagút végén. Reményt önteni kívánt az embereibe azáltal, hogy az egyik csatát ő vezette, remélte, hogy ez bátorsággal fogja ellepni csapatait, és legalább egy kicsit sikerül lelassítaniuk majd az ellenség előrenyomulását. Ám ennek a harcnak is ugyanaz lett a végkimenetele, mint az összes eddiginek: a Tövis klán harcosai közül egy sem élte túl, de Morgana embereinek hála életben maradt. Nem volt halálos a sérülése, ahhoz azonban elégég súlyos volt, hogy ne tudjon tovább harcolni, így amikor az ellenség levághatta volna őt is, emberei testével védelmezték, és takarták be a földön úgy, hogy az ellenfél nem láthatta az aprő termetű klánvezérnőt a földön feküdni, mikor a mészárlást követően a harcosok a túlélők irtásába kezdtek. Mivel senki nem tért élve haza a csatatérről, így hírt sem tudott adni senki Morganaról. Napokig feküdt emberei rothadó holttestei között, már ő maga is a halál küszöbén állt, amikor meghallott egy hangot. Egy hangot, mely olyan erőt kínált neki, amivel képessé válhat legyőzni összes ellenségét, és biztosíthatja emberei túlélését. Morgana tudatában halványan megjelent az a gondolat, hogy ez egy gonosz mágia, amelyet ostobaság volna elfogadni, kétségbeesése azonban elnyomta aggályát: megígérte a népének, hogy megvédi őket, ő pedig bármit képes lett volna megtenni azért, hogy megtarthassa szavát. Elfogadta hát a lény szavát, s addigi ibolyakék szemei lila színben ragyogtak fel. Érezte, ahogy az erő átjárja minden porcikáját, ahogy addigi életereje szinte csettintésre tér vissza: elég volt egyetlen kisujját megmozdítania, hogy a rajta heverő testek elröppenjenek, ő pedig ismét talpra állhasson. Gyorsan szemügyre vette korábbi sérülését is, ám nyoma sem volt annak. Egy olyan erő birtokába került, mely inkább volt átok, mintsem áldás, Morgana azonban akkor még nem tudta ezt.

Az emberei szinte már temették őt, amikor hirtelen újra megjelent táborukban. Szemei láttan sokan megijedtek tőle, szörnynek nevezték, ekkor azonban még sikerült biztosítania őket arról, hogy semmi ilyesmiről szó sincs. Hazugság volt ez, Morgana is tudta, mert érezte, hogy bármi is volt az a lény, irányítani próbálta őt. Lucian ekkor azonban még mellette volt, úgy érezte, szerelme az egyetlen, aki képes megakadályozni abban, hogy valóban szörnnyé váljon. Mindenesetre erejének köszönhetően szinte már gyermeki könnyedséggel söpörték el ellenségeiket, míg nem az egyik leghatalmasabb klánná nem nötték ki magukat. Morgana nem tudta, hogy succubus volt az a lény, amivé vált, így azt sem sejthette, hogy ez a lény benne az ember negatív vágyaiból, érzelmeiből táplálkozott, s minél több halál és keserűség vette körül, annál erősebbé vált. Morgana pedig annál inkább vesztette el valódi önmagát. Idők közben született egy fia, aki még azelőtt fogant meg, hogy Morgana ezzé a sötét lénnyé vált volna, így volt csak lehetséges a fiú megszületése - succubusok ugyanis nem szaporodtak. Nolan, ahogy elnevezték a gyermeket, félig succubus volt, mint anyja, erejének egy része beleépült a fiú génjeibe, ám emberei részének köszönhetően neki nem volt szüksége emberi lelkekre ahhoz, hogy életben maradjon, míg Morgana állandóan a hadifoglyokon lakmározott. Örökéletre tettek szert mindketten, Nolan ezen képességét a 20. életévét betöltve aktiválta. 

Az évek teltével a háborúk nem maradtak abba, Morgana erejének pedig egyre több félője akadt, voltak azonban olyanok is, akik meg kívánták kaparintani azt. Hogy pontosan mi történt azon az estén, senki sem tudja, voltak, akit azt pletykálták, hogy a Morganaban lakó lény egyik éjszaka átvette a nő teste felett az uralmat, és ő volt az, aki a mérget kikeverte. Mindenesetre, egy dolog biztos volt: valaki megmérgezte Luciant, akit másnap reggel holtan találtak az ágyában. Morganat ekkor már csak egy hajszál választotta el attól, hogy teljesen behódoljon a sötétségnek, egyedül Lucianba kapaszkodhatott, hogy megőrizze józan eszét, nélküle azonban ő is elveszett, s lénye minden porcikáját elöntötte a bosszút. Eldöntötte, hogy megöl mindenkit, aki Lucian haláláért felelhetett, nem fog kímélni senkit, minden klánt a földdel tesz egyenlővé. S ekkor született meg a Sötét Úrnő. 

Morgana pedig beváltotta az ígéretét: eltörölt a föld színéről minden ellenséges klánt, aki nem volt hajlandó behódolni neki. Nem érdekelte, hogy az emberei kiket vágnak le, nem kímélt nőt, gyereket, időset sem. Vérszomja pedig cseppet sem csillapodott, miközben ereje egyre csak duzzadt és duzzadt a sok vérontást követően. Hat klán - a hat leghatalmasabb klán behódolt neki, mert tudták, felesleges ellenkezni, s inkább ilyen módon védik meg embereik életét. Ezen klánokhoz tartoztak azok is, akik az Őrző képességeit legerősebben birtokolták: egy klán a spirituális világét, kiknek segítői és védelmezői lettek az elemek irányítói; második klán az emberfeletti fizikumot birtokolta, kiknek kémei lettek azok, kik a sötétben megbújtak; a harmadik klán a varázserő birtokában volt, eddigre pedig mágusok és sellők egyaránt gyarapították soraikat; a negyedik klán rendelkezett a magas intelligenciával; az ötödik klán a ravaszsággal és fortélyossággal; a hatodik klán pedig a mágiátlansággal. 

Tíz év is eltelt, mire Akhrem egésze Morgana zászlaja alatt egyesült, s ezzel kezdetét vette a Sötét Kor. Voltak olyan mágusok, kik önként álltak Morgana szolgálatába, cserébe a nő pedig egyetlen dolgot kért csak: készítsenek a számára egy vámpírokból álló hadsereget. Az ő feladatuk volt az összes lázadó felkutatása és kivégzése, újdonsült királynőnek ugyanis egy csepp kétsége sem volt afelől, hogy voltak, akiknek sikerült eddig kicsússzannia az ujjai közül, s hogy lesznek olyanok is, akiknek később fog eszükbe jutni hatalmának megdöntésének gondolata. Különösen azt a klánt tartotta szoros megfigyelés alatt, akikre nem hatott a mágiája. A többiekre a mágusok és saját erejét ötvözve egy olyan varázslatot bocsátott, mely felerősítette mindenkinek a negatív tulajdonságait, Morgana pedig hiába volt az összes klán királynője, hagyta, allattvalói hadd kaszabolják le egymást, elvégre azzal is csak az ő erejét növelték, s addig sem azon forgatták fejüket, hogy ő ellene szítsanak lázadást. Mindez pedig így is folyt még hosszú-hosszú évtizedekig, egészen addig, míg meg nem jelent Yeongjo. A férfinak, ki a mágiátlanság képességével bírt, valahogy sikerült kicsúsznia a vámpír csapatok ujjai közül, s titokban meglátogatta mind a hat klánt, hogy egy halk ráolvasást követően feloldja a vezetőkről és embereik emléjéről a Morgana által kivetett varázslatot. Természetesen egy célja volt: megdönteni a succubus hatalmát. Továbbra is igyekeztek fenntartani annak látszatát, hogy a nő varázslata még él, ám titokban elkezdték a lázadást megszervezni. Morganat persze nem lehetett becsapni, abban a pillanatban, hogy megszűnt a varázslat, ő megérezte, és tudta, hogy készülődik valami. Úgy vélte azonban önhitten, hogy nem számít, mivel állnak elő azok a kis emberkék, úgysem képesek kioltani az ő életét. Így hagyta, hadd szervezkedjenek, sőt, még kíváncsi is volt arra, hogy mennyire rukkolnak elő jó tervvel, vagy hogy meddig sikerül kitartaniuk, mielőtt a vámpírhadserege el nem tapossa őket. 

Nem tartott túl soká, hogy a hat klán egyesítse erőit, és belekezdjenek az ellentámadásba, amivel kezdetét vette a 12 évig tartó Sötét Háború. Morgana vámpír hadseregét módszeresen irtották ki, a mágusok ismerték a lényeknek a gyengeségeit, így tudták, hogyan védekezzenek ellenük, miközben orgyilkosokat küldtek a Morgana oldalán álló mágusok ellen, hogy a succubus véletlenül se tehessen szert még több vámpírra. Morgana maga is meglepődött azon, hogy milyen elszántan küzdenek az emberek, s habár potyogtak körülötte a feláldozható sakkbábúi, mint a legyek, mindenki tisztában volt azzal, hogy a succubust nem tudják megölni. Morgana pedig önteltségében csak hagyta, hadd reménykedjenek a kis emberek a győzelemben: a vereség annál pusztitóbb lesz majd. Arra azonban ő maga sem számított, hogy leghűségesebb vámpír hadvezére, Vlad el fogja árulni őt. A férfinak azonban elege volt az állandó vérontásból, a vérfürdőből: ő nem kívánt semmi mást, csak kiélvezni a világ csodáit békében, mielőtt véget vetne halhatatlanságának. Így megszökött Morganatól és a hat klán csapatai felé vette az irányt, hogy alkut ajánljon nekik. Természetesen az összes vezető Yeongjot leszámítva meg akarta öln a vámpírt, akár azután, hogy a férfi kitálalt nekik mindenről. Yeongjo azonban megígérte a férfinak, hogy hagyják elmenni, és soha nem fogják háborgatni, amíg ő is békén hagyja az embereket, és soha nem fog ismét akár egyből is táplálkozni: ha mégis, akkor levadásszák őt is. Vlad elfogadta a feltételeket, a többi klán vezér pedig hiába húzta a száját, elfogadták Yeongjo döntését. Vlad pedig mesélni kezdett nekik: elárulta, hogyan juthatnának be Morgana kastélyába, hol állomásoztatja az erőit, hol mérhetnének a succubus csapatai ra végső csapást, s végül elárulta azt a titkot is, hogy hogyan dönthetik meg a succubus hatalmát. Sajnos Vlad sem volt biztos abban, hogy a lényt meg lehet-e egyáltalán ölni, azzal azonban tisztában volt, hogy varázslat segítségével hogyan szedjék ki a nő testéből a lényt, mely ott élt, akár egy parazita, s hogy hogyan szakítsák azt szét. Vlad azt mondta, ha képesek a lény egy-egy darabját magukba fogadni, és őrizni azt, akkor addig, amíg a szétdarabolt részei hatalmának nem egyesülnek, addig szinte olyan, mintha halott lenne. Figyelmeztette azonban őket, hogy legyenek óvatosak, mert a lény rafinált, s még így is képes lehet kijátszani őket, hogy ismét megszerezze darabjait. Miután mindenki megértette, hogy mit kell tenniük, Vlad már el is tűnt, s a vámpírt többet senki sem látta. A hat klán pedig felkészült a végső ütközetre. 

Csapataikkal lefoglalták Morgana összes haderejét, azokat a pontokat támadva, amelyeket Vlad említett, miközben saját főhadiszállásuk mélyén azt a varázslatot kezdték előkészíteni, mellyel még ilyen távolról is kiragadhatják Morgana testéből a succubust, és hat darabva osztva ő, klánvezérek fogadják be azt. A hat ágú csillagot formázó boszorkánykör csúcsaiban állt a hat vezér: Yeongjo, I. Lothair, (további nevek), míg a kör közepén és azon kívül is egy kört formázva a mágusok a varázslatot kántálták. Nem voltak biztosak abban, hogy működni fog, de ez volt az utolsó esélyük: abban reménykedtek, hogy a csapataik elég ideig lefoglalják majd Morganat is, hogy ők befejezjessék a varázslatot. Azonban a lény mintha megsejtette volna, hogy mi történik, és a főhadiszállásuk felé vette sebesen az irányt. Már épp el is érte volna az egyik boszorkányt, aki a külső körben állt, amikor a varázslat beteljesedett, és egy velőtrázó sikoly tört fel a nő torkából. A teste abban a pillanatban hamuvá égett, amint a succubus elhagyta azt, majd hat darabra szakította a varázslat, és minden klánvezér testébe belereppent egy-egy. Volt azonban egy hiba az elméletükben, amivel nem számoltak: Yeongjo mágiátlanság képessége miatt képtelen volt befogadni a lényt. Érezte a férfi, hogy teste visszalöki a succubust, amely aztán eltűnt a sötétben. Elmenekült. Yeongjo ekkor követte el élete első hibáját: saját, legmegbízhatóbb embereit leszámítva senkinek nem mondta ezt el. Nem akarta tönkretenni a többiek boldogságát és az ünnepséget, úgy határozott, hogy majd később levadássza a lény utolsó darabját feltűnés nélkül. Mikor végetért a Sötét Háború, Morgana fia, Nolan eltűnt a maradék csapatokkal, a hat klán azonban úgy döntött, egyelőre nem veszik őket üldözőbe, hanem rendezik saját soraikat, és kialakítják Akhrem új világrendjét. Nem sokkal a győzelem után azonban xy, ki ravaszságáról volt ismert, valahogyan rájött arra, hogy Yeongjo teste elutasította a rá eső részét a lényeknek, és rákérdezett nála erre. Yeongjo megijedt, hogy a férfi ismeri az igazságot, s mivel mindenki tisztelte őt, soha meg sem kérdőjelezték volna a szavát, amikor közölte, az xy klán nem lehet tagja az Uniónak. Arra hivatkozott, hogy az új kialakulóban lévő világuknak nincsen szüksége a hozzájuk hasonló ármánykodásra igen hajlamos cselszövőkre, s ha a többi vezető között volt is valakinek ellenvetése, senki sem szólalt fel. XY úgy döntött, hogy nem szól semmit Yeongjo titkáról, ám mindenki előtt megfenyegette a vezetőt, hogy nem fogja ezt ilyen könnyen megúszni, majd távozott. Yeongjonak nem voltak kétségei azt illetően, hogy a férfi befogja tartani a szavát, ismerve őt azonban ez csak évek múltán következne be, így úgy döntött, nem foglalkozik vele.

S ezzel ismét beköszöntött a béke, majd megalapult az Unió, melynek élére Yeongjot nevezték ki.

szöveg