A hangszórókból üvöltő basszus ütemére táncoló nemesek töltötték meg a táncparkettet, miközben a színpadon három rúdtáncos fokozta a műsort. Albert soha nem volt az ilyesfajta buliknak a híve, még tinédzserkorában is jobban el volt foglalva a tanulással, koronahercegi teendőkkel és bálokkal, amik természetesen teljes ellentétben álltak azzal a fajta szórakozással, amit az emberek az ilyesfajta helyeken élveztek. De Albertnek ezúttal nem lehetett egyetlen rossz szava sem, és ki sem húzhatta magát semilyen ürüggyel az idejövetel alól, ugyanis ez az ő legénybúcsúja volt, amit Giovanni szervezett neki. Az egész szórakozóhelyet kibérelte maguknak, és olyan sok nemest hívott meg, akiknek a feléről Albert azt sem tudta, hogy kicsodák. Feszélyezve érezte magát, elvégre ő mégis csak király volt, nem értette, mit keres itt. Nem vonzotta, hogy beálljon a táncosok közé, ezért a saját V.I.P. páholyában ücsörgött, egy koktélt szürcsölgetve, miközben a rúdtáncosok előadását nézte fél szemmel. El kellett ismernie, hogy a lányok rendkívül ügyesek voltak, erotikus mozdulataik azonban őt nem igen hozták lázba. Alig várta már, hogy az estének vége legyen, és ő ismét otthon lehessen - ennél már csak azt kívánta jobban, hogy kedvese, Hedwig várja haza, és hogy az ő karjaiban térhessen nyugovóra. Szerencsére már nem volt messze ez a nap sem.

Ismét a karórájára pillantott, megpróbálva a neon fények ellenére is leolvasni arról az időt, ami nehezebbnek bizonyult, mint gondolta volna. Amint sikerrel járt, egy hangos sóhajjal nyugtázta, hogy csak harminc perc telt el azóta, hogy legutoljára ellenőrizte volna az időt. Számára már egy örökkévalóságnak tűnt, amióta idejöttek, és nem csak két órának. Giovanni ekkor huppant le ismét mellé a páholyban, hogy egy rövid ideig a társaságával szórakoztassa őt, majd aztán visszatérjen a féktelen bulizásba. 

- Giovanni - próbálta meg Albert túlkiabálni a hangzavart, s habár ő nem hitte volna, hogy sikerrel járt, a barátja mégis felvont szemöldökkel fordult felé, miközben ujjaival továbbra is a zene ütemére dobolt. - Mit is keresek pontosan én itt? - kérdezte, hangot adva bizonytalanságának és feszélyezettségének. Ez annyira nem az ő világa volt, s habár értékelte Giovanni igyekezetét, sokkal inkább érződőtt a buli Giovanni legénybúcsújának, mint az övének.

- Hát nem egyértelmű? - tárta szét a karját Giovanni, körbemutatva az összes lányon a teremben, akik olyan falatnyi ruhában tetszelegtek, hogy még Albert érezte magát kellemetlenül. Ők is Giovanni meghívására érkeztek, és kétség sem férhetett hozzá, hogy milyen célból. - Ez az utolsó este, amikor még nőtlen vagy, Albert! Bulizz, élvezd ki a szabadságot, ameddig tart!

- Nem hinném, hogy a házasságnak túl sok köze lenne ahhoz, hogy mennyire vagyok szabad, Giovanni - csóválta meg a fejét Albert. Sejtette, hogy Giovanni mit akart elérni, ő azonban nem kért belőle, ezért inkább úgy tett, mint aki nem értené, hogy a barátja mire utalt. 

- Jaj, kérlek, Albert, ne legyél már ennyire karót nyelt! A mai az utolsó hivatalos este, amikor bárkit megfektethetsz, és nem kell amiatt aggódnod, hogy az asszonyod mit mond! Nézz már körül, barátom, az összes tyúk azért van itt, hogy veled tölthessék az estét. Ne csak ücsörögj itt, hanem tégy is már valamit! Legyél férfi, az Őrző szerelmére! - csattant fel Giovanni, mint aki egyre türelmetlenebb amiatt, hogy Albert nem táncolt úgy, ahogy ő fütyült. Albert persze sejtette, hogy Giovanni nem akart semmi rosszat neki, mégis zavarta, hogy a barátja ennyire figyelmen kívül hagyja az ő érzéseit és vágyait. Ez az este lehet, hogy róla kellett volna szólnia, mégis olyan érzés volt, mintha Giovanni a bulit a saját szórakoztatására szervezte volna meg.

- Giovanni, tudod, hogy mennyire szeretem Hedwiget. Nincs szükségem arra, hogy prostituáltaknak fizessek azért, hogy lefeküdjenek velem - sóhajtott fel Albert. Megpróbálta visszafogni az indulatait, mert nem kívánt Giovannival vitatkozni a parti kellős közepén, de valahogy úgy érezte, a férfi megváltozott. Régen nagyon jó barátok voltak, az ellentéteik tökéletesen kiegészítették egymást, de most olyan érzése volt, mintha elszállt volna a ló Giovannival. És ebből ő nem igazán kért. 

- Nos, teljesen biztos vagyok abban, hogy ingyen is kefélnének egy királlyal - rántott egyet lazán, nemtörődömül a vállán Giovanni, majd elfordította a fejét Albertről, és inkább a rúdtáncosok előadását figyelte. Albert erre csak felsóhajtott, és hátradőlt a páholyban. Nem volt se energiája, se kedve Giovannival vitatkozni.

- Nem ez a lényeg, te is tudod. Semmivel nem tudsz meggyőzni - jelentette ki, habár sajnos hangja egyáltalán nem hangzott olyan meggyőzőnek és erélyesnek, mint azt szerette volna. Giovanninak pedig nem is kellett több, hogy tovább üsse a vasat.

- Jaj, ne legyél már ennyire unalmas, barátom! Nem arra kérlek, hogy csald meg a feleségedet,elvégre még össze sem házasodtatok, szóval hogy is tudnád ezt megtenni? Csak szórakozz, élvezd ki az estét - győzködte Giovanni tovább Albertet, mikor azonban látta, hogy a király már nyitja is a száját, hogy tovább ellenkezzen, megadó sóhaj hagyta el az ajkát, habár bosszúságát nem tudta elrejteni. - Jó, akkor csak ülj itt egyedül egész este. De legalább azt mondd meg nekem, hogy mi a probléma azzal, ha vágysz a nők társaságára? És nemcsak a feleségedére, hanem az össesére, akit meglátsz és megkívánsz? - kérdezte kihívóan, felvont szemöldökkel, mint aki ezzel a kérdéssel meg tudta volna fogni Albertet. Egy másik alkalommal valószínűleg belebonyolódott volna ebbe a beszélgetésbe Giovannival, de az nem most volt.

- Most komolyan azt várod, hogy válaszoljak erre, Giovanni? Ismerlek, tudom, hogy a házasság nem szent neked, de számomra igen. Értékelném, ha mellőzni tudnánk az ilyesmi beszélgetéseket - jelentette ki Albert, érezve, hogy ő is kezd egyre mérgesebb lenni, Giovanni azonban mintha nem érezékelte volna, hogy olyan vizekre evezz, amikre nem kellene. Vagy csak nem foglalkozott vele.

- Ezt csak azért mondod, Albert, mert nem tudod, milyen érzés az, amikor egyszerre több kurvád is van, még ha csak egy éjszakáról is van szó - pillantott szúros szemmel Giovanni Albertre, mire ő csak felsóhajtott, Giovanni pedig ezt biztatásnak véve tovább kezdett beszélni. - Ah, ez most eszembe jutatta őt, ahogy alattam remegett a teste, ahogy a fülembe súgott... Tudtad egyébként, hogy ha egy nő el is utasít, valójában vágyik rád, és csak azért ellenkezik, hogy a nehezen kaphatót játssza? 

- Nos, az én tapasztalataim alapján, ha egy nő nemet mond, akkor azt pontosan úgy is érti - csóválta meg a fejét Albert, miután el kellett ismernie, hogy sehogyan sem fog megmenekülni ettől a beszélgetéstől Giovannival. 

- Ugyan, ez baromság! Kérdezd meg azt az egroni szukát, ha nem hiszel nekem - rántott egyet a vállán Giovanni ismét, miközben kaján vigyorral az ajkán figyelte a rúdtáncosok érzéki táncát. 

- Kicsodát? - vonta fel a szemöldökét Albert, miközben egy rossz érzés kezdett eluralkodni rajta.

- Williamnek a kurváját, Matildát - válaszolta Giovanni, mire Albert hirtelen köpni-nyelni nem tudott. - Mindenesetre, már csak annyitól felizgultam, hogy rá gondoltam. Megyek, keresek egy kurvát, aki orvosolja a problémát - állt fel Giovanni, egy pillantást sem vesztegetve Albertre, aki még mindig teljes sokkban ült. - Élvezd a helyet, barátom! - intett neki, majd meg sem várva, hogy Albert felel-e valamit egyáltalán, már ki is lépett a páholyból, és eltűnt a tömegben. Albert pedig csak ült ott mozdulatlanul, nem tudva eldönteni, hogy Giovanni most csak szórakozott vele, vagy valóban megtette azt, amire utalt. Szerette volna azt hinni, hogy hazudott, de egy hang azt súgta, hogy az igazat mondta. S ha ez így volt, akkor Albert azt is tudta, hogy Giovanni már nem az a férfi, akinek megismerte, és egyáltalán nem volt biztos abban, továbbra is a barátjának akarja-e nevezni őt.

Az este végül hamarabb eljött, mint Adelaide arra számított reggel. Mivel nem volt semmi dolga a főpapnővel való találkozóját követően, részt vett egy szertartáson a főtemplomban - egyébként is ritkán volt lehetősége a Szent Városban imádkozni -, majd néhány papnövendékkel beszélgetett el, amikor azoknak éppen volt néhány pillanatnyi idejük. Főképp a tanulmányaikról faggatta őket Adelaide, és érdeklődve hallgatta a fiúkat, ahogy lelkesen meséltek neki a papi iskoláról. Hugh-val is beszélt talán egy órán át, amikor boldogan elmesélte a férfinak, hogy a főpapnő beleegyezett abba, hogy kiderítse, mi is ez a szellem, amiről Adelaide beszélt. Hugh is örült a fejleményeknek, de Adelaide így is kiérezte a férfi hangjából, hogy legszívesebben már otthon tudná feleségét, ahol tényleg tud vigyázni rá. Adelaidenek nem volt semmi félnivalója a Szent Városban, viszont neki is hiányzott a férje és a gyerekeik, ő is szívesen lett volna már úton hazafelé, de nem volt mit tenni. Itt a főpapnő szava volt a szent, és ha ő azt mondta, holnap mehet el, akkor holnap mehet csak el. Egyébiránt, Xandyrral is szívesen elbeszélgetett volna, azzal az ördögűzővel, akit a főpapnő mellé nevezett ki, ám bármennyire is kereste a férfit, az mintha felszívódott volna. Adelaide sejtette, hogy rendkívül elfoglalt lehetett, mégis csalódott volt, amiért egyáltalán személyesen bemutatkozni sem tudott neki. Gondolatait végül egy könyvnek sikerült lefoglalnia, amit a szobájában talált az egyik könyvespolcon, és még csak soha nem is hallott róla. 

Az órák csak úgy repültek, ahogy Adelaide egyre falta a sorokat, és már a könyv felénél is tovább jutott, amikor egyszer csak füst kezdte el csípni a szemeit. Meglepetten kapta fel a fejét, hogy körbenézzen a szobában, és kiderítse, mégis honnan jöhetett a füst. Az ablaka csukva volt, a konyha nem a vendégszárny közelében feküdt, a kandallóból pedig soha nem a szobafelé szállt a füst. Egy baljós érzés kezdett eluralkodni rajta, miközben becsukta a könyvet, letette azt az egyik asztalra, majd a bejárat felé vette az irányt. A kezei remegni kezdtek, ahogy a gyomrát a félelem ismét görcsbe rántotta. Olyan érzése volt, mint amikor az advethi eljegyzési bálból hazaérve Gisele szobája felé rohant Hugh-val. Mintha valami gonosz ólálkodott volna itt. Az a gonosz.

Végül összeszedte minden megmaradt bátorságát, és lenyomta a kilincset. Az ajtó némán tárult ki előtte, Adelaidenek pedig még a szava is elállt egy pillanatra, ahogy meglátta a folyosót nyaldosó lángokat. A tűz mindent beborított, a plafon gerendái néhány helyen már meg is adták magukat neki, és eltorlaszolták a kifelé vezető utat. Adelaide gondolkozás nélkül gyorsan visszacsukta az ajtót, habár tudta, hogy az nem fogja megvédeni a lángok elől, legfeljebb a füst miatt később fogja eszméletét veszíteni.

Szíve a torkában dobogott, ahogy a bőröndjéből gyorsan kerített egy zsebkendőt, amit a szája és orra elé tett. Ha nem a negyedik emeleten lett volna a szobája, gondolkodás nélkül kiugrott volna az ablakon, hogy arrafelé meneküljön, így azonban nem tudta, mi tévő legyen. Az alsóbb szinteken sorra robbantak fel az üvegek, ahogy a lángok kitörtek rajtuk, Adelaide pedig érezte, ahogy a páni félelem felcsúszik a gerince mentén. Cselekednie kellett, de mintha a lábai a földbe gyökereztek volna. Tudta, hogy itt a vég, hogy innen nem fog tudni elmenekülni. Nem értette, hogy miért történik mindez, hogy hogyan törhetett ki ekkora tűz a főpapnő rezidenciáján észrevétlenül. Valamiért úgy érezte, hogy mindez nem a véletlen műve, és hogy az az ártó szellem követte őt idáig, mégha ő nem is érezte a jelenlétét, és most az életére tört. Hugh jutott először eszébe - hogy mennyire borzalmasan kevés időt tudtak együtt tölteni -, aztán a gyerekeik arca jelent meg lelki szemei előtt, akiket soha nem fog látni felnőni. Legszívesebben elsírta volna magát, ahogy a halál szorítása egyre erősödött, végül valahogyan mégis sikerült néhány mély lélegzetvétellel megnyugtatnia magát annyira, hogy értelmesen tudjon gondolkodni. Nem tervezett itt és most meghalni, ha pedig az Őrző mégis eljönne érte, hogy átkísérje a túlvilágra, akkor ő nem akarta, hogy félelemtől összekuporodva találjon rá. Minden egyes lélegzetével küzdeni fog a túlélésért - határozta el magában. Sok ideje azonban nem volt, a füst egyre sűrűbben kúszott át az ajtó alatt.

Odalépve az ablakhoz kinyitotta azt, hogy jobban szemügyre tudja venni a kimászás lehetőségeit. Soha nem volt jó a sportokban, de az adrenalin munkálkodott benne, és bármit megpróbált volna azért, hogy megmeneküljön a halálra égéstől. Amennyire a sötétben ki tudta venni, a második emeletnél volt egy hosszassabban előre nyúló rész, aminek a közelében fákat látott. Ha odáig le tudott volna ereszkedni, akkor sikerült volna megmenekülnie. Legfeljebb a bokát törte volna ki, ha rosszul ugrik le, de még ez is jobban hangzott, mint az épületben maradni. Sokkal jobban. 

A zsebkendőt, amit eddig az arcához szorított, kénytelen volt elengedni, mert szüksége volt a kezeire. Az ágyhoz lépve megragadta a paplant először, miközben elkezdte a huzatot gyors mozdulatokkal leszedni róla. Köhögnie kellett, ahogy a füst elért hozzá, az ajtót pedig a tűz kezdte ki - Adelaide hallotta, ahogy ropogva falja fel a fagerendákat. Erre persze egyből megszaporázta cselekedeteit, és amint a huzat szabad volt, felkapta az ágy lepedőjét is. A kettőt összekötötte, hogy minél hosszabb kötelet kaphasson, azonban ez még így is túl rövidnek bizonyult ahhoz, hogy ki tudjon mászni rajta. Körepillantott a szobában, hogy keressen valamit, amit még használni tudott. Amikor a tekintete megakadt a függönyökön, gondolkodás nélkül odakapott, és megpróbálta leszakítani azt a helyéről. Minden kétségbeesését és félelmét megpróbálta arra használni, hogy erőt adjon izmainak, és amikor a függönyt tartó kapcsok megadták magukat, Adelaide majdnem felkiáltott örömében. Gyorsan ezt is hozzákötözte a köteléhez, majd ismét az ablakhoz lépett, hogy a következő függönyt is leszedje a helyéről, amikor hirtelen kivágódott az ajtó a háta mögött.

Adelaide egy pillanatra azt hitte, hogy a lángok máris keresztül törtek rajta, és habár az agya azt súgta, hogy ne forduljon meg, csak dolgozzon tovább, ő mégis sarkon perdült, hogy szembenézzen a rá váró halállal. Az ajtó a zsanérjain lógott, a tűz pedig boldogan dalolva ette egyre sebessen a fát, azonban nem ez okozta az ajtó vesztét - a bejáratban ugyanis valaki állt. A hirtelen beáramló füsttől Adelaide először ki sem tudta venni a fekete hajú férfi vonásait, ahogy azonban magabiztos léptekkel közelebb jött, Adelaide felismerte benne az egyik ördögűzőt, aki a főpapnő mellett állt a mai audiencia során. Úgy sétált felé, mintha a lángok egyáltalán nem zavarnák, nem érinthetnék meg, Adelaidenek pedig egy pillanatra az jutott eszébe, hogy mi van akkor, ha már halucinál is? Lágy szellő érintette az arcát, ami nem kintről jött, hanem a férfi felől, és Adelaide ekkor rájött. Hirtelen ostobának érezte magát, amiért hagyta, hogy a pánik eluralkodjon rajta, ám ennek ellenére is legszívesebben hangosan felzokogott volna a megkönnyebbüléstől. A férfi látszólag a képességével, ami a szélhez kapcsolódott, képes volt kioltani a lángokat, és most eljött érte, hogy kimentse az égő épületből. 

- Felség - hajolt meg óvatosan a férfi. - Azért jöttem, hogy biztonságba kísérjem Önt. Kérem, jöjjön utánam szorosan a nyomomban, hogy meg tudjam védeni a lángoktól - felelte a férfi, mire Adelaide egyből elengedte a még mindig kezében szorongatott függönyt, és a férfi mellé lépett. Minden méltóságát össze kellett szednie, hogy ne csimpaszkodjon a férfi karjába, vagy ugorjon a nyakába, amiért megmentette a biztos haláltól.

- Menjünk - felelte, megpróbálva a lehető legmagabiztosabbnak tűnni, bár a hangja még így is meg-megremegett. Az ördögűző csak bólintott egy aprót feleletként, majd meg is indult a kijárat felé, Adelaide pedig követte őt. Szerencsére a férfi nem sétált túl gyorsan, olyan tempót ütött meg, amit Adelaide is könnyedén tudott tartani, ám így is néha-néha meg kellett állniuk, hogy kikerüljék az útjukat elálló gerendákat és egyéb elszenesedett bútordarabokat. Adelaide eddigi félelme kezdett alábbhagyni, a férfi magabiztossága megnyugtatóan hatott rá is, bár még így is néha attól tartott, hogy a tűz meg fogja égetni, amikor a férfi átsétált a lángok között.

Amerre jártak, az ördögűző igyekezett minél jobban eloltani a tüzet a képességeivel, ám Adelaide sejtette, hogy erejét inkább arra használja, hogy ő mindenképp épségben kijusson. A királyné azon gondolkodott, ahogy egyre közeledtek a kijárat felé, hogy vajon a palota többi része is a lángok martalékává lett-e, vagy csak a vendégszárny szenvedett ilyen károkat? Valahogy nem hitte volna, hogy véletlen balesetről volt szó.

Végül hosszú percek után kiértek a szabad levegőre, Adelaide pedig egyből nagyot szippantott a levegőből, mint aki maga se hitte, hogy valaha még egyszer érezni fogja ezt. Az ördögűző odakísérte a királynét a főpapnőhöz, aki a másik két ördögűző kíséretében várakozott. Látszólag egyiküknek sem esett bántódása, habár a főpapnő ruhája több helyen is égett volt, a hófehér bőrét pedig szenes nyomok takarták. Rezzenéstelen arccal bámult előre, csak egyetlen pillantást vetett Adelaidere, amivel valószínűleg nyugtázta, hogy a királynét is sikerült épségben kimenekíteni. Az őt kísérő ördögűző még egyszer meghajolt Adelaide előtt, a nő mosolyogva köszönte meg a segítségét, majd azt figyelte, ahogy a férfi ismét beleveti magát a tűzbe a célból, hogy ezúttal el is oltsa azt. Adelaide pedig csak állt, nézte, ahogy az egész palota lángokban áll, miközben nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy holnap mégsem fog még hazamenni. 

- És ez milyen? - kérdezte Hedwig széles mosollyal az arcán, miközben körbefordult, hogy Adelaide a ruha minden centijét jól szemügyre tudja venni. Már az ötödik öltözék próbájánál tartottak, Hedwigben azonban mintha csillapíthatatlan energia folyt volna, egyáltalán nem tűnt fáradtnak vagy kimerültnek. A nő izgatottsága eleinte Adelaidere is átragadt, és örült, hogy legalább ennyivel hozzájárulhat a bátyja boldogságához, mostanra azonban kezdett egyre jobban eluralkodni rajta a nosztalgia, amit követtek a keserű gondolatok is. Mindig megkönnyebbült, amikor Advethben lehetett, úgy érezte, hogy csak itt van otthon, ugyanakkor minél több időt töltött szülőhazájától távol, a boldog emlékeket annál inkább beárnyékolta a vágyódás és keserűség. Adelaide pedig mindez ellen nem igen tudott mit tenni, egyedül a dühe fokozódott, amiért elkezdett utálni Advethben lenni, és bekerült egy ördögi körforgásba.

- Engem nem győzött meg - csóválta a fejét Adelaide. - Nagyszerűen nézel ki benne, de nem érzem elég királynőisnek. Valami méltóságteljesebb kell, ami hatalmat és tekintélyt sugároz - magyarázta, megpróbálva szóba önteni gondolatait, habár nem volt könnyű megfogalmaznia azokat. Így is csak a felszínt kapargatta azt illetően, hogy miért nem volt elégedett ezzel a darabbal sem. Hedwig szerencsére nem vette zokon, amit Adelaide mondott, fordított esetben Adelaide valószínűleg már rég kidobta volna azt, aki állandóan csak kritizálta a kiválasztott ruháit. Hedwig azonban ténylegesen a maximalizmusra fókuszált, szerette volna, ha az esküvője tökéletes lesz, ehhez pedig a ruha is hozzátartozott. 

- Az Őrzőre mondom, nem gondoltam volna, hogy ennyire időigényes lesz a megfelelő ruha kiválasztása - nevetett fel Hedwig jókedvűen, mire Adelaide csak halvány mosolyra tudta húzni az ajkait. - Ha most egyedül lennék, akkor biztosan a legelsőt választottam volna ki - csacsogott tovább Hedwig, miközben még egyszer szemügyre vette magát a tükörben. A ruha igen szűkszabású volt, tökéletesen illet Hedwig alakjához, ugyanakkor igen csak keveset bízott az ember képzeletére azt illetően, hogy Hedwig hogyan nézhetett ki ruha nélkül, egy ilyen darab pedig inkább lett volna megbotránkoztató, mintsem elképesztő. Persze, Diessában más volt a helyzet - ott kevésbé voltak prűdek az emberek, és a nők is sokkal kihívóbban öltözködhettek, mint amihez Adelaide hozzászokott, de mivel most az advethi királyi esküvőre készültek, Adelaide kénytelen volt az emlékeiből minden információ morzsát kierőszakolnia, ami az advethi divatot és szabályokat illetett.

- Rendkívül fontos, hogy a megfelelő ruhát válasszuk ki az esküvődre - felelte Adelaide, megpróbálva minden utolsó csepp jókedvét is a hangjába süríteni, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy azt a benyomást tudja kelteni, minden a legnagyobb rendben van. Mert nem volt. Diessát soha nem érezte otthonának, inkább egy állandó vendég volt csak ott, hiába volt ő a királyné - Victor tett arról, hogy a felesége minél kevesebbet tudjon a királyság ügyeiről, mintha attól félt volna, hogy majd elárulja azokat mondjuk a bátyjának. Adelaide eleinte tényleg keményen próbálkozott, hogy be tudjon illeszkedni oda, ez mégsem sikerült, jó pár éve pedig teljesen felhagyott mindennemű kísérlettel. Eddig az jelentette számára a menekvést, ha Advethbe jöhetett, mostanra azonban már ez is boldogtalansággal töltötte el szívét, arra emlékeztette, hogy mit veszített, s mi az, amit soha nem kaphat meg.. Ahogy pedig látta Hedwig boldogságát, akarva-akaratlanul is elfogta az irigység, amiért neki nem lehetett része ebben sosem. 

- Minden rendben, drágám? - kérdezte aggódva Hedwig összevont szemöldökkel, Adelaide pedig csak most jött rá, hogy valószínűleg annyira elmerült a gondolataiban, hogy meg sem hallotta, amit a leendő sogőrnője mondott neki. - Remélem nem untatlak...

- Jaj, dehogy, butaságokat beszélsz - legyintett Adelaide, mert nem akarta, hogy Hedwig ilyenekre gondoljon. - Csak elbambultam, ne haragudj - tette hozzá szabadkozóan, hogy topintsa előbbi felszólalásának élét. Esze ágában sem volt ráförmedni a nőre, és azt az érzést sem akarta keltetni benne, hogy nem kedvelné, mert ez nem volt igaz. Pusztán túlságosan keserűvé tették az évek, és még ilyenkor se volt képes félretenni a saját érzéseit és gondjait. 

- Biztos? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, elvégre sogórnők leszünk - pillantott biztatóan, ugyanakkor gyengéden Hedwig Adelaidere, ő pedig bármit megtett volna azért, hogy ez tényleg így legyen. De mivel két különböző királyság királynéi lesznek, így a saját gondjairól nem beszélhetett a nőnek, bármennyire is vágyott arra, hogy valakinek kiönthesse a szívét és az megértse, mekkora boldogtalanságban él. 

- Persze, drága, tudom, de tényleg rendben vagyok - válaszolta Adelaide, bár látta, hogy Hedwiget egyáltalán nem győzte meg, mindenesetre azt is látta rajta, hogy nem fogja erőltetni a témát, ha ő nem akar mondani semmit. Ezért már épp fordult is volna meg, hogy a következő ruhát felpróbálja, amikor Adelaide mégis csak beszélni kezdett, habár tudta, hogy hibát követ el ezzel. - Egyszerűen csak... így elnézve téged, és hogy mennyire boldog vagy, elfogott az irigység - sóhajtott fel, mire Hedwig meglepetten pillantott le rá.

- Ugyan, semmi okod arra, hogy féltékeny legyél, éppen rám -  vonta össze a szemöldökét a fekete hajú nő, miközben arra próbált rájönni, hogy Adelaide mégis mit érthetett ez alatt. Ő erre csak szomorú mosolyra húzta az ajkait.

- Látom, hogy mennyire szereted a bátyámat, Hedwig, és tudom, hogy ő is ugyanígy érez irántad. Szerencsés vagy, hogy a te házasságodban helyet kap a szerelem, míg az enyém... - magyarázta, majd megcsóválta a fejét, inkább ki sem mondta, ami már a száján lett volna, mert sejtette, hogy valamilyen úton-módon az visszajutott volna Victorhoz. 

- Ezt úgy mondod, mintha a te házasság nem lenne boldog - felelte Hedwig bizonytalanul, mint aki ilyet még csak feltételezni sem mert volna.

- Mert nem is az.

- Miért? Victor király rosszul bánik veled? Bánt talán? - kérdezte Hedwig, érezhetően egyre jobban felháborodva, mint aki akár arra is készen állt volna, hogy háborút robbantson ki Diessával, ha a feltételezései igaznak bizonyulnak. Adelaide pedig gyorsan kapcsolt, és még azelőtt a nő szavába vágott, hogy az még rosszabb dolgokra gondolhatott volna.

- Nem, nem, ilyesmiről szó sincs - nyugtatta meg Hedwiget, mire a nő láthatóan elernyesztette hirtelen befeszített izmait most, hogy tudta, semmiféle bántalmazásról nem volt szó - Emlékszem még, amikor először megpillantottam Victort az őszi napéjegyenlőség napján a templomban. Első pillantásra megtetszett nekem, kedves volt, mégis bátor és vicces. Úgy éreztem, ha hozzá kellene feleségül mennem, akkor egész életemben boldog lennék, mégha ez azt is jelentette, hogy el kell hagynom szeretett hazámat. De aztán mindketten felnőttünk, és Victor megváltozott - mesélte Adelaide, azt azonban már nem tette hozzá, hogy a férfi milyen kőszívűvé vált a puccsot követően. Adelaide értette, hogy Victort megviselték a történések, és az, hogy oly fiatalon kellett királlyá válnia, ugyanakkor naivan hitt abban, hogy vele továbbra is az a kedves fiú lesz, mint akinek megismerte. Persze ez nem így történt. - Tisztelem és becsülöm őt, mint férjem és király, ugyanakkor a gondolkodásmódunk annyira különbözik, hogy olykor nehéz megértenem őt - sóhajtott fel Adelaide. Remélte, hogy a szíve könnyebb lesz azután, hogy legalább ennyit elmondott valakinek, és már nem fojt magába minden érzelmet, egyelőre azonban nem érzett mást, csak fáradtságot. Belefáradt az állandó küzdelembe, és hogy megpróbáljon megérteni egy olyan férfit, aki még a saját árnyékában sem bízott, s ha tehette volna, attól is megszabadult volna.

- Ó, Addie, úgy sajnálom - lépett közelebb Hedwig Adelaidehez, majd leguggolva elé kezébe fogta a nő kezét, hogy ezzel próbáljon meg egy kis vígaszt nyújtani neki. - Nem vagyok naiv, tudom, hogy az én házasságom sem lesz tökéletes, és hogy mi is számtalan dolog miatt fogunk veszekedni egymással, egy dologban azonban teljesen biztos vagyok: te mindig a családunk része leszel, Addie, és ezt Albert nevében is nyugodt szívvel mondhatom. Mindig lesz számodra hely Advethben, nem számít, mi történik Diessában - szorította meg gyengéden Adelaide kezét, mire ő majdnem sírva fakadt, annyira meghatódott Hedwig szavai miatt. Olyan régen mondta neki ezt bárki is, hogy ő maga sem tudta, valójában ennyire vágyott ezekre a szavakra. 

- Köszönöm, Hedwig - húzta őszintén hálás mosolyra az ajkait, Adelaide, miközben viszonozta a nő szorítását. - Örülök, hogy te leszel a bátyám felesége.

- Túl kedves vagy - kuncogott Hedwig. - Valójában én vagyok a szerencsés, hogy a bátyád felesége lehetek - felelte mosolyogva, miközben még egyszer megszorította Adelaide kezét, mielőtt azt elengedve felegyenesedett volna. 

- Nem - húzta fel a szót nevetve Adelaide, oly sok év után végre őszintén nevetve. - Egészen biztos, hogy ez fordítva igaz! - bizonygatta, mire Hedwig is vidáman nevetni kezdett, a korábbi feszült hangulat pedig ezzel teljesen feloldódott. Adelaide érezte, hogy egy kicsit engedett az a szívét szorító érzés, amely oly régóta volt már társa. - No de, térjünk vissza a fő prioritásunkhoz: az esküvő! Mutasd a következő ruhát - kacsintott Hedwigre, mire a nő továbbra is nevetve egyetértően bólintott egyet, majd sarkon fordulva szomszédos gardrób felé vette az irányt, ahol a kinézett ruhák lógtak a fogason. Néhány perc múlva Hedwig már egy új ruhában lépett be a szobába, és fordult körbe, hogy Adelaide ismét jól megnézhesse a fehér selymet. 

- És ez milyen? - kérdezte, miután végre megállt. Adelaidenek a lélegzete is elállt, ahogy megpillantotta Hedwiget a szoknyában, és tudta, hogy ez az igazi. 

- Hedwig, ez tökéletes! Nem húzhatsz fel semmilyen más ruhát az esküvődre, csakis ezt! - jelentette ki határozottan Adelaide, mire Hedwig elmosolyodott.

- Nos, akkor ez eldöntve!